Személyre szabottan neveljünk

Az én időmben, gyermekünk három éves életkoráig otthon maradhattunk velük, többek között biztosítva azt is, hogy kellően stabil elkényeztetett gyerekeket neveljünk belőlük. Ha már például minimum három gyermeket vállaltunk, akkor még fizetést is kaptunk. 

Miközben teltek ezek a csodálatos évek (akkoriban nem mindig gondoltam így), azon tűnődtem, hogy ez idő alatt (s pont ezen idő alatt alapozzuk meg szinte a legmélyebben maradandó személyiségtulajdonságukat gyermekeinkben) mennyire el lehet rontani ezt a nevelési projektet. 

Már olyan jelenetet is láttam ahol a közel 2 éves gyermek adott egy nagy pofont az anyjának, csak azért mert nem a várt választ kapta. Erre az anyai reagálás csak ennyi volt:

- még gyermek, nem tudja, mit csinál.

Helyén való? Fordítva sem, de így meg pláne. Arról nem beszélve, hogy ha ezt az előadást látta volna egy nagyobb testvér, neki átjöhet egy olyan példa, hogy ez rendben van így, majd én is élhetek hasonlóan, lelkiismeret furdalás nélkül oszthatom, vagy akár felháborodás nélkül tűrhetem a pofonokat. Vajon felnőtt korára melyik szerepet fogja "játszani"? Tűrni, vagy osztani (akár büntetlenül), vagy mindkettőt.

Visszatérve a valamilyen felsőbb manipulációnak behódolva a

legyen, divat kényeztetni a gyermeket kampányhoz 

ezzel még ráadásul két legyet ütnek egy csapásra (bár szerintem jóval többet) mert hát, ha nem tudja magát kiszolgálni az elkényeztetetten felnőtt egyén, egyre többet és többet akar magának ez a generáció. Hiszen nehéz ellenállni a sok ingernek, ami még éppen csak a csapból nem folyik, szóval kell..kell..és még az is kellene. De mi van, ha elfogyott a tőke és tartósan hosszú ideig üres a büdzsé, ekkor lehetséges, hogy jön az a divatos depresszió, ami mára a legnagyobb megfoghatatlan népbetegség.

Jönnek a depresszió társai is szorosan a nyomában, mert ép test csak ép lélekben van, és itt lép képbe a temérdek mennyiségű gyógyszer. Ha beleesünk ebben az önmérgező csapdába, onnan már nincs sok visszaút, míg élünk stabil vevők leszünk a gyógyszeriparnak.

Honnan indulhat el ez az egész?

Bár elvem, hogy nem szabad általánosítani, ami bevált az egyiknek nem biztos, hogy azt rá lehet húzni a másikra is, mégis van pár nagyon alap nevelési, terelgetési forma, gesztus, mondat, szó, hangsúly, minta, amivel nagyon sokat tehetünk annak érdekében, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb felnőttet engedjünk útjára, ha majd eljön annak is az ideje. De addig is jó lenne, ha minél élvezetesebbek lennének ezek az együtt töltött évek.

Érdemes pár alap nevelési módszert megfontolni, mit tegyünk, és mit ne tegyünk. Nagyon rossz látni és érezni azt a sok gyermeket, serdülőt, kamaszt, akikről messziről lerí, hogy valami nagyon nincs rendben. Ők áldozatok. 

Formálható egyénként jöttek a világra, saját hozott képlékeny, gyurmázható személyiséggel, az őket körülvevő társadalomtól függ, hogy mennyire lesz önmagával harmóniában élő felnőtt belőle, az örökölt génjeiből a szülök mit hogyan hasznosítanak vagy nem. Mindenki úgy kezdi, hogy bizonyos személyiségtulajdonságokkal már kódolva van, amikor megszületik. Hogy mindezekből mi kerül felszínre és mi kerül elnyomás alá az csakis tőlünk függ. Szülőktől és a társadalomtól. Szerintem, mint már írtam, az általánosítás nem helyes. 

A gyermekekbe, a belső tulajdonságaikba nagyon nehéz belelátni, hiszen ők még nem tudják magukat, az érzéseiket szavakkal kifejezni. A rajzaikon keresztül közvetítenek felénk fontos információkat. Ha ezeket megfejtjük, utána szép lassan, pár nevelési módszeren változtathatunk. Személyre szabhatjuk a nevelést, de nem a mi személyiségünkre hanem, természetesen a gyermekeinkére. Ha megértjük a miérteket (mit és miért csinálnak), sokkal megértőbbé válunk velük szembe. Ha megértőbbek vagyunk, könnyebben rájövünk a helyes nevelési módszerekre is. Vannak olyan helyzetek, amikor helyénvaló ha kényeztetjük őket, de ha ezzel túlzásokba esünk, személyiségrombolást hajtunk végre, megfosztjuk őket a sikerélménytől, hosszú távon az önbizalomtól. De van olyan gyermek, amelyik születésétől fogva magabiztos, dagad az önbizalma, őt szükségtelen lépten-nyomon dicsérni. Vannak olyan gyermekek, akiknek az önmagukba vetett bizalmuk szinte nulla. Nekik olyan lehetőséget kell biztosítani, hogy minél több sikerélményt bezsebelhessenek, mi se szűkölködjünk a dicséretek osztásában. 

• Kit? 
• Hogyan? 
• Mennyire?
  

- a rajzaik megmondják.

Ennél sokkal többet is. Születésüktől kezdve (de már jóval előtte is) minden apró gesztusunkkal gyermekeink személyiségét alakítjuk. Az első naptól kezdve befolyásoljuk azt, hogy milyen felnőttek legyenek. Kényeztessük őket! de ésszel, ne azért mert ez olyan trendi, mert eszközként (státuszszimbólumnak) felhasználjuk őket, vagy, mert a lelkiismeretünket hirtelen így engeszteljük ki. Tegyük ezt felelősséggel!

Ha ők nem kiegyensúlyozottak nekünk sem lesz rá sok esélyünk. Megéri energiát fektetni ebbe.  

Bármilyen kérdésed, észrevételed van, kérlek, kérdezzél. Ha a kérdésed olyan jellegű, ami másnak is érdekes, hasznos lehet, kiegészítem vele ezt a bejegyzésemet (neveddel vagy anélül, Te döntesz). Nem leszek hálátlan, teljesen ingyen elvégzek Neked egy gyermekrajz-elemzést. Többoldalas rajzelemzés írásban

Miért? Mert segítesz nekem, bővíted tudásomat az észrevételeddel. 

Köszönöm előre is!!!  :)